Aligha van ma méhész, aki ne találkozott volna a Varroa atkával. Ez az apró, de könyörtelen parazita mára a világ méhészeteinek első számú ellensége lett. Szinte minden kaptárban jelen van, folyamatosan gyengítve a családokat. Nem válogat: megtámadja a dolgozókat és a herefiasítást is, miközben elszívja a méhek létfontosságú zsírszöveteit, és halálos vírusokat terjeszt. Nem csoda, hogy sok méhész úgy érzi, az atka pusztítása akár a méhészet végét is jelentheti.

Az elmúlt évtizedekben rengeteg módszer született a védekezésre. A legelterjedtebbek a különféle kémiai készítmények, szintetikus atkaölők formájában. Ezek azonban egyre kevésbé hozzák a várt eredményt. Sok térségben elméletileg a Varroa már ellenállóvá vált, a vegyszerek maradványai kimutathatók a mézben és a viaszban is egyaránt.

Mindezek fényében jogosan merül fel a kérdés: valóban a szintetikus szerek jelentik a jövőt? Vagy eljött az ideje, hogy máshol keressük a megoldást – talán éppen a méhek saját viselkedésében rejlik a kulcs?

Valóban a vegyszerek jelentik az egyetlen utat?

Egyre több méhész és kutató teszi fel ezt a kérdést. Lehet, hogy a megoldás nem az újabb és erősebb vegyszerekben rejlik, hanem magukban a méhekben? Egyre több kutatás utal arra, hogy a méhek saját viselkedésükön keresztül képesek visszavágni a Varroának. Ha ez igaz, akkor a jövő nem a kémiai háborúról fog szólni, hanem arról, hogy a méhek természetes képességei hozzák el az atka bukását.

Hosszú ideig a kémiai kezelések számítottak az első védelmi vonalnak. Csíkok, párologtatók, különféle szintetikus szerek jelentek meg a piacon – és kezdetben jól működtek. Az atkák száma csökkent, a családok túlélték, és sokan azt hitték, hogy a probléma kézben van tartva. De a kutatók szerint idővel a Varroa alkalmazkodott. Sok régióban már ellenállóvá vált, így azok a készítmények, amelyek régen hatásosak voltak, ma alig hoznak eredményt.

A kémiai út árát ma már egyre világosabban látjuk. A maradványok megjelennek a mézben és a viaszban. A családokat magukat is gyengítik azok a szerek, amelyek elvileg védenék őket. Hosszú távon pedig a méhpopulációk egészsége folyamatosan romlik. Olyan ez, mintha évről évre erősebb fegyvereket kellene bevetni – miközben az ellenség ugyanolyan gyorsan fejlődik.

Közben a világ minden tájáról tömeges pusztulásokról érkeznek hírek. Egész méhcsaládok tűnnek el egyik napról a másikra, üresen hagyva a kaptárakat. Ez nem egy-egy helyi probléma – ez globális válság. Ezért a kérdés egyre sürgetőbb: valóban jó irányba keresnek a kutatások? Vagy sok tanulmány inkább félrevezeti a méhészeket átmeneti megoldásokkal? Ha a vegyszerek útja zsákutca, akkor a kérdés égetőbb, mint valaha: merre van a kiút?

 

Egy másik megközelítés: a méhek megfigyelése

A kanadai Québecben, a Laval Egyetemen dolgozó kutatócsoport úgy döntött, más szempontból közelíti meg a problémát. Új vegyszerek keresése helyett a méheket kezdték figyelni. Céljuk az volt, hogy kiderítsék: vajon bizonyos ösztönös viselkedések segíthetik-e a családokat abban, hogy emberi beavatkozás nélkül is kordában tartsák a Varroa atkát.

A központi kérdés egyszerű, de lényeges: mely viselkedési jegyek járulnak hozzá valójában a kolónia túléléséhez? Képesek-e a méhek felismerni és eltávolítani a fertőzött vagy elpusztult fiasítást? Meg tudják-e zavarni az atka szaporodási ciklusát? Vagy esetleg ismételten felnyitják a gyanús sejteket, hogy megzavarják a parazitát odabent?

Ez a kutatás tehát nem arról szólt, hogyan kezelhetjük hatékonyabban a méheket, és nem is minden tényezőt akart feltárni a családok pusztulása mögött. Sokkal inkább arra keresett választ, vajon a méhek képesek-e saját közösségük védelmére – és ha igen, ezek a viselkedések azonosíthatók és erősíthetők-e. A hosszú távú elképzelés szerint így akár olyan méhcsaládokat lehetne kiválasztani és szaporítani, amelyek természetes módon ellenállóbbak a Varroával szemben.

Hogy ez valóban járható út-e, az erősen vitatható. Én magam inkább zsákutcának látom, mert a kutatók rossz helyen keresik a megoldást. De térjünk vissza a vizsgálathoz, és nézzük meg, mire jutottak.

Méhviselkedések, amelyek segíthetnek a Varroa ellen

A lavali kutatócsoport több olyan viselkedést vizsgált, amelyek segíthetik a méheket abban, hogy kordában tartsák a Varroa populációját. Ezek mind más-más természetes védelmi vonalat képviselnek – és együtt akár döntő szerepet játszhatnak a családok túlélésében.

• Higiénikus viselkedés: A méhek felismerik a beteg vagy elpusztult fiasítást, és eltávolítják a sejtből. Ennek mérésére két fő módszert alkalmaznak: a „fagyasztott fiasítás tesztet”, ahol folyékony nitrogénnel elpusztítanak egy kisebb foltot, majd megfigyelik, milyen gyorsan tisztítják ki a méhek; illetve a „tűpróbát”, ahol tűvel megszúrják a sejteket, és mérik, milyen gyorsan reagálnak a dolgozók. Ez a viselkedés nemcsak a Varroa ellen hasznos, hanem más betegségekkel szemben is, mint például az amerikai költésrothadás vagy a meszesedés.
• Varroa-érzékeny higiénia (VSH). Ez a viselkedés sokkal célzottabb. A méhek képesek felismerni azokat a sejteket, ahol az atka szaporodik. Felnyitják ezeket, és eltávolítják a fertőzött bábokat, közvetlenül megszakítva a parazita szaporodási ciklusát.
• Sejtek újranyitása és visszazárása (recapping). A méhek gyakran újranyitják a gyanús sejteket, majd visszazárják őket. A kutatók „recapping”-nek nevezik ezt. Bár a hatása nem mindig egyértelmű, valószínűleg zavarja az atka sikeres szaporodását.
• Az atka szaporodásának sikertelensége: Előfordul, hogy a sejtben lévő atka egyáltalán nem képes sikeresen szaporodni. Ezt okozhatja a méhek beavatkozása, de akár a fejlődő báb jelei is. A lényeg: minél több a sikertelen szaporodás, annál lassabban növekszik az atkapopuláció a kaptárban.

Ezt az utolsót hivatott annak idején a Magyar forgófészkes kaptár megoldani, ami a valóságban az egyik legnagyobb kudarcnak bizonyúlt, és egész méhészetek vesztek oda ennek a "kísérletnek". Lehet egyesek még emlékeznek mekkora hírverés volt körülötte, ma már szóra sem érdemes. (Amúgy a feltaláló szinte minden találmánya a méhészet területén kudarc lett). 

Önmagukban mindegyik viselkedés lenyűgöző, de a kutatók igazi kérdése az volt: hogyan kapcsolódnak ezek egymáshoz – és melyik számít a legerősebb természetes fegyvernek a Varroa ellen?

 

A méhek viselkedésének vizsgálata

A kutatásban 56 kolóniát vizsgáltak Québecben – de ezek nem véletlenszerűen kiválasztott családok voltak. Több éves szelekciós tenyésztés eredményeként jöttek létre, amelyben a higiénikus viselkedést már figyelembe vették. Így a kutatók nagyobb eséllyel figyelhettek meg olyan családokat, amelyek valóban képesek lehetnek természetes védelmi mechanizmusok bemutatására a Varroa ellen.

A kaptárakat több különböző helyszínen helyezték ki, valós körülmények között, mezőgazdasági területek közelében. Így az eredmények nem csak egyetlen tájra korlátozódtak, hanem azt tükrözték, hogyan viselkednek a méhek különböző környezetekben.

A kutatók többféle tesztet is elvégeztek. A fagyasztott fiasítás és a tűpróba segítségével mérték a higiénikus viselkedést, vagyis hogy milyen gyorsan távolítják el a méhek az elpusztult fiasítást. Ezzel párhuzamosan figyelték a Varroa-érzékeny higiéniára utaló jeleket is – például, hogy a méhek eltávolítják-e az atkával fertőzött bábokat. Emellett nyomon követték a sejtek újranyitását és visszazárását, valamint részletesen vizsgálták, mennyire sikeres az atkák szaporodása a lefedett fiasításban.

A cél nem pusztán a méhek viselkedésének dokumentálása volt, hanem annak megértése, hogy ezek a viselkedések valóban kevesebb atkát eredményeznek-e a családban. És sok tekintetben az eredmények meglepőek voltak.

Mit mutattak az eredmények?

A kísérletek egy dolgot világosan kimutattak: nem minden méhviselkedés egyformán hatékony a Varroa ellen. Két terület emelkedett ki a többi közül: a fertőzött fiasítás eltávolítása és az atka szaporodásának sikertelensége. Azokban a családokban, ahol a méhek gyorsan és következetesen eltávolították a beteg vagy atkával fertőzött bábokat, sokkal lassabban nőtt az atkapopuláció. Ugyanez volt igaz azokra a családokra is, ahol az atkák nagy százaléka sikertelenül próbált szaporodni a sejtekben.

Ezzel szemben a recapping – vagyis amikor a méhek felnyitják, majd újra lezárják a gyanús sejteket – önmagában gyenge védekezési forma volt. Érdekes módon ott, ahol ez túl gyakran előfordult, a fertőzöttség szintje sokszor magasabb volt. Ez arra utal, hogy a recapping inkább a fertőzés jele, mintsem valódi védelem. A klasszikus higiénikus viselkedés – a fagyasztott fiasítás és a tűpróba alapján mérve – szintén hasznosnak bizonyult a család egészsége szempontjából, de önmagában nem jelentett elegendő védelmet a Varroa ellen.

A legnagyobb tanulság: nincs csodafegyver. Egyetlen viselkedési forma önmagában nem képes megoldani a Varroa problémát. Az igazi erő ott jelenik meg, ahol több tulajdonság egyszerre van jelen. Azok a családok, amelyeknél az atkák szaporodása gyakran sikertelen, és a fertőzött bábokat gyorsan eltávolítják, miközben általános higiénikus ösztönöket is mutatnak, képesek lassítani a fertőzés növekedését. Ez ugyan nem jelent teljes gyógyírt, de csökkenti a vegyszerek szükségességét, hatékonyabbá teszi a kezeléseket, és ritkábban kell beavatkozni.

A méhészek és tenyésztők számára az üzenet egyértelmű: nem elég egyetlen tulajdonságra szelektálni. Az igazi ellenállóképesség akkor jelenik meg, amikor több természetes védekezési mechanizmus van jelen ugyanabban a családban. Ha a méhek egyszerre képesek gyorsan eltávolítani a fertőzött bábokat és megzavarni az atkák szaporodását, a fertőzöttség szintje hosszú távon kezelhető marad. A jövő fenntartható méhészete tehát a tudatos szelekción múlik: olyan családok kiválasztásán és szaporításán, amelyek több természetes védelmi vonallal rendelkeznek.

 

Egyensúly keresése: a méhek és a méhész együtt

A méhészet jövője két pilléren nyugszik: a méhek természetes erején és azon, hogyan döntünk mi, méhészek. A kutatások világosan mutatják, hogy a méhek képesek lassítani a Varroa terjedését saját viselkedésük révén. A két legfontosabb tényező a fertőzött fiasítás gyors eltávolítása és az atkák ismételt szaporodási sikertelensége. Ezek mindenképpen figyelemre méltók, és érdemes szelekcióban támogatni őket.

De a gyakorlati tapasztalat mást is mutat: a méhek önmagukban nem tudják teljesen legyőzni az atkát. A mi családi méhészetünkben például a ’80-as évek közepe óta a Mavrik kezelést használjuk fő védekezési módszerként. Az adagolás egyszerű és pontos: 2–2,5 milliliter Mavrik literenkénti vízben, kétliteres flakonból, amelynek kupakján 1,5 milliméteres nyílás van. Két liter oldattal 20–25 család kezelhető – és tapasztalatunk szerint ma is ugyanolyan hatékony, mint amikor elkezdtük alkalmazni.

Éppen ezért nem hiszem, hogy az atka valódi rezisztenciát fejleszt ki, ha a kezeléseket következetesen és felelősségteljesen végezzük. A rezisztencia körüli félelmek sokszor inkább a gyógyszeriparnak kedveznek, hiszen arra ösztönzik a méhészeket, hogy hat-nyolcféle hatóanyagot vásároljanak, attól tartva, hogy különben elpusztulnak a családjaik. A valóságban a megoldás valahol a kettő között van.

A tudomány rávilágít a méhek természetes védekező mechanizmusainak fontosságára. Ezeket figyelni, támogatni és szelekcióban erősíteni kell, mert valóban erősítik a családot. Ugyanakkor a bevált kezelésekről sem szabad megfeledkezni. A két megközelítés együtt – a méhek ösztöneinek támogatása és a felelős kezelések alkalmazása – adhatja a legstabilabb jövőt.

A végső üzenet tehát egyszerű: a méhek sokat tehetnek önmagukért, de nekünk kell őket jó irányba vezetni. Ha ötvözzük a tudományos felismeréseket a gyakorlati tapasztalattal, erősebb, egészségesebb és fenntarthatóbb méhészetet építhetünk hosszú távon.